Péntek este gyülekező a Hősök tere mellett, ahol már távolról öröm volt látni a Milan melegítős, sapkás, zászlós, sálas embereket.
Aki nem szurkolt sohasem egy klubnak sem, az nem tudja, milyen ez az együvé tartozási élmény.
Ebből már kiderülhetett, nekem az AC Milan a kedvenc külföldi klubom, megelőzve a Barcelonát is, amely klubnak a stadionjában és múzeumában már voltam, meccsén még nem. Milan meccsen már voltam; igaz, az csak egy kis „sörmeccs” volt a magyar Ligaválogatott ellen a Puskásban.
Most viszont végre elkezdődött a visszaszámlálás, láthatom végre … hát jó, nem Gattusot, Pirlot, Maldinit, Kakát és Inzaghit, de 11 piros-feketében Milan győzelemért pályára lépő futballistát, és legfőképpen a San Sirot, a világ egyik leghíresebb stadionját!

Én társaság nélkül mentem az útra, de hamar összeismerkedtem pár útitársammal, még „szomszédom” is akadt. (Mondjuk bepróbálkoztam azzal, hátha egymagamnak jut 2 hely a kényelmem érdekében…)
Az alvás nem jött össze, ami nem meglepő, buszon max kicsit tudok szundikálni. Ez a hétfői munkanapon produktivitását érintette negatívan, mivel a hazaérkezés hétfő reggel volt, és csak szombat éjszakára volt szállodai szállásunk.

A hosszú órákon át tartó alvási próbálkozások után reggelre megérkeztünk Milánóba! Egy rövid buszos City Sightseeing után megpillanthattam a hatalmas betontömeget, és a még nagyobb betonsivatagot: a stadiont és a környékét. Hát igen, ennek az arénának inkább a közege, a hangulata, az ultrái és természetesen a benne szereplő csapatok eredményei szerezték meg a hírnevet, mivel önmagában nem egy műértékszerű építészeti csoda.

Egy csoportkép után bentről szemlélve kezdtek másképp festeni a dolgok -, ahogyan az várható is volt.

A sajtófolyosó után következett a Milan és az Inter öltözője is. Habár a mérsékelt milánóiak között nincs fesztültség a két klub közötti szurkolásból kifolyólag, az én ultravérem ebben is radikálisabb, csak úgy mint a „Curva Sud” (AC Milan „B-közepe”) tagjai, úgy én is utálom az Intert. Ellen ellenére fényképeztem ott is, fényképezkedni viszont csak a Milan öltözőjében.
A kontraszt látványos és direkt: a Milan játékosai hipermodern öltözőben készülhetnek a meccsre, az interesek a hagyományra helyezték inkább a hangsúlyt. Nekem természetesen a Milané tetszett sokkal jobban, a hozzá elmondott történetekkel együtt. Lehet, hogy elfogultság nélkül mást mondanék? Nem, mert akkor nem mondanék semmit sem, anélkül ott sem lettem volna.



A stadion több részét is bejárhattuk, éppen akkor párnázták fel a VIP székeket, amikre így páran rá is tudtunk ülni, egészen addig, amíg el nem zavartak onnan minket. Jó magyarként Nyugaton mindig kalandozni kell egy kicsit, max visszazavarnak a helyünkre…

A legdurvább látványt számomra a nagyjából olló nagyságú kéziszerszámmal elvégzett „fűméret csinosítás” jelentette a 16-oson belül.
A shop csalódás volt, egy kis ideiglenes bodé volt csak, távozásunk utáni hetekben adták át az új, minden igényt kielégítő üzlethelyiséget.
Végezetül a múzeumban nyert megerősítést a látogatókban, hogy miért is az AC Milan a Grande Milan, a világ egyik leghatalmasabb klubja! Mennyi aranylabdást adott a világnak, mennyi kiváló játékos szerepelt a csapatban, és ők hány trófeához segítették hozzá a legendás klubot.
Egy nem túl nagy helyre ennyi ereklyét bezsúfolni igazi művészet, még ha nem is akkora, amit a helyiség „főszereplői” műveltek a labdával. A múzeumban nem csupán az A.C., hanem az Inter Milan múltja kapott helyet, így meg sem lehetett úszni, hogy a futballtörténelmi tudásom az ősi ellenfél (ellenség!) históriájával is gazdagodjon.



A szellemi feltöltődés, majd pedig a szállás elfoglalása után végre szénhidráttal is feltöltődhettem, igazi olasz pizza formájában. A hely a hotel közelében volt, és igazi olasz pizzéria volt, a helyi lakosok, családok számára pozicionálva.  Mivel turisták feltehetően nem nagyon zargatják a helyet, így nem volt meglepő, hogy az angol nyelv mit sem ér. Az alkalmazottak ellenben lelkesen, mediterrán virtussal magyaráztak -, hogy miről, arról sejtésem sem volt.
Milánóban milánói (sonkás) pizzát kell enni, hozzá pedig nyilvánvalóan sör volt a megfelelő választás, ha már meccses túráról van szó.
A papírvékony és centikben nehezen leírható átmérőjű pizzáról akkor is tudtam volna, hogy melyik országban vagyok, ha az út elején valaki beginázott volna, és éppen akkor tértem volna magamhoz.
Az egyik útitársam, aki csatlakozott hozzám az ebédhez, a magyar „gasztroturista” sztereotípiáját kimaxolva ketchup után érdeklődött, szerencsére első – és utolsó – körben nálam. Pár szavas felvilágosítás után az empirikus meggyőződésre biztattam. Utána már nem is kívánta elrontani az ebédjét semmi butasággal.

Ugrás a városnézésre, ami a Dómnál kezdődött és ott is ért véget. A csoport egyénekre-kiscsoportokra bomlott, én a buszos „padtársammal” próbálkoztam meg azzal a Lehetetlen küldetéssel, amivel talán még Tom Crusie-nak is impossible lett volna: felfedezni Milánót néhány óra alatt.
No, kezdjük a Milan Shoppal, ez az alap. Csak a megtalálása nem volt alap, a pár percre lévő hely keresése 1 - 1,5 óráig tartott. Eközben az „út is a cél része” mottót életre keltve több templom, valamint a híres milánói divatutca boltjainak megtekintése is kipipálásra került, valamint ez EXPO országainak zászlói között a magyart is megtaláltuk. Bizonyos tekintetben a helyünkre kerülve…


A központi Milan ajándékbolt színvonalas, és megüti a sokak által elvárt szintet – nem csak, mert emeletes. Én azonban jó pár éve a F.C. Barcelona boltját tekintem etalonnak, azt pedig nem sikerült megközelíteni.
A „hatalmas” Scala megtalálása azért sikerült könnyen, mert már előre fel voltam készülve, hogy a hatalmasság csak a művészeinek nagyságából adódik, nem egy budapesti Operaház, sem méretben, sem csillogásban, így nem kellett hitetlenkedve keresni a környéken egy nagy épületet.

Egy olimpiai távgyalogló tempóját felvéve a Castello Sforzecso és a mögötte fekvő, a város egyik legnagyobb - angol stílusú – parkja, a Parco Sempione következett, amelyek feledtették velem, hogy csupán a város töredékének felfedezésére nyílik lehetőség.
(A Castello Sforzesco a város egyik legjelentősebb építészeti alkotása -, ehhez mérten tele turisták tömegeivel -, egykoron a milánói hercegek rezidenciája volt. )

Innen időt spórolva metróval ugrottunk vissza a Dómhoz, amit sikerült kívül-belül megcsodálni, illetve a hozzá tartozó múzeumot is.
Ha választani kell, inkább a természeti csodákra szavazok egy hajszálnyi különbséggel, ha az a kérdés, hogy azok, vagy az épített remekek tudnak elkápráztatni. A Dóm látványától, annak emberfeletti grandiózusságától elvarázsolva azokban a percekben egyértelműen másképpen vélekedtem az előbbi kérdést illetően. Talán egyetlen adat elég is az épület kapcsán: fél évezrednél is több ideig tartott az építése.

Ha néhány óra helyett másfél napom van városnézésre, akkor az Expora is elmentem volna, így viszont maradt a rohanás, a rapid randi Milánó belvárosával. (Szerintem jól sikerült, jövőre lesz 2 másik rövid randink is, amikor a srácokkal foci EB-re menet Milánó lesz repülő-vonat váltóvárosunk.)
Így viszont sem Expón állás, sem exponálás sem volt -, mivel nem hagyományos fényképezőgéppel kattintgattam.
Az utolsó vacsora megtekintését majd egy másik alkalommal feltétlenül szeretném beiktatni, mivel a vacsorával együtt ez is kimaradt.

Ééééés indulás a meccsre!

A metróból kijőve már lehetett tapasztalni, hogy igazi multikulti lesz a nézőközönség, egy német párral váltottam néhány szót, akik Hamburgból érkeztek a meccsre. (Később a stadionban számtalan ázsiait is láttam, tehát meglett az eredménye az olasz foci keleti nyitásának – az Olasz Szuperkupa-döntő kínai rendezésével túltolva.)

A stadion környékén beszereztem egy Milan sálat (nyilván azért, mert a kánikulában kívánta a nyakam), így a Milanos sapim és a nem Milanos, de fekete-piros csíkos pólóm (amit a többi Fradist barátom Kispest-pólónak csúfol) társaságában már igazi szalonszurkolóvá váltam.

Elkezdtem a Birra Morettik (helyi sör) beszerezését a betonplaccon elterülő árusok hadától, amelyek között mindenféle merchandising terméket is be lehetett szerezni, felháborító módon azonban nem csak milánói kluboktól, hanem Juventusos cuccokat is!


Apropó sör: Nyugaton az alkoholos italok árai mindig azt mutatják meg nekem, hogy Magyarországot és a környező (északi-déli-keleti) országokat csak az alkohol tartja egyben, miközben elemeire is szedi általában.
Miközben tengerparti étteremben vagy főutcán eszek főételt annyiért vagy olcsóbban, mintha Budapesten tenném egy fokkal rosszabb helyen, vagy éppen márkásabb ruhákat és használati cikkeket vehetek jelentősen olcsóbban a magyarországi áraknál, eközben egy 0,33-as helyi (alja) sört 5 euróért kapok, amennyiből Magyarországon emberek százezrei rúgnak be hatalmas rutinnal.

No de gyorsan félre bírtam tenni Magyarország vs. Nyugat társadalmi mélyelemzését, mivel már csak percek voltak a Milan – Empoli mérkőzésig! Egyetlen üröm az örömben: ez a meccs nem rangadó. Eme ürömben viszont öröm: így legalább nagyobb az esély a győzelemre. Valamint nem is kell, hogy minden meccs rangadó legyen, mert Viktor még idáig is utánam nyúlva plusz sarcként rápakolta volna a jegyárra az ÁFÁn felül is. (Mármint a rangadót.)

Az ultraszektorral szemben, az Empoli szurkolói alatti felső gyűrűn foglalhattuk el a helyünket, ahol sajnos ülni kellett.
Mivel ez nem egy futballoldal, így a meccselemzésre nem térek ki több ezer karakterben. Annyi viszont megjegyzésre érdemes, hogy olasz szinthez képest egy nem túl acélos meccset láthatott félháznyit sem jelentő, cirka 30-35 ezer nézőcske, ugyanakkor, amit ez is több fordulónyi nézőszámot jelent Magyarországon, úgy a pályán látott taktikai és technikai elemek is csak tucatnyi NB1-es találkozón figyelhetőek meg -, szummázva azokat.

A várt és elvárt Milan győzelem mellett a legszebb és legerősebb emléket a meccs utáni Milan himnusz jelentette.
Felszólalt a jól ismert dallam, szólt a „Milan Milan solo con te / Milan Milan sempre per te”
Emellett számomra kiemelendő a Curva Sud szurkolóinak a koreográfiája, a folyamatos szurkolásuk, amely annak is szólt, hogy ez az idény első hazai mérkőzése volt.
A stadion kapcsán számomra elég ütős érdekesség volt, hogy nem csak angol WC-k, hanem „balkáni guggolós”  változatok is megtalálhatóak. Azért Milánóban, annak is egy kiemelt építményében durvának találtam.
Magával a stadionnal elégedett voltam, mindenhonnan remekül lehetett látni a pályát a lelátó meredek kialakításának köszönhetően. Ennek akkor volt meg a böjtje, amikor valaki ki akart menni a helyéről, mert brutális módon kevés hely volt a lábaknak – és így az esetleges közlekedésnek – hagyva.

Hazaúton, a szállás felé útközben olyan sztereotípia-gyöngyszemmel is találkozhattam, mi szerint az egyik prosti magyarul beszélt. Sőt, a következő nap látott mindkettő jesoloi prosti is magyar volt. (Nem, nem útlevél-ellenőrzésből tudom, csak a harsány káromkodás magyar nyelven hagyta el a szájukat.)

Ünneplés helyett kiélveztem, hogy a hétvége 3 éjszakájából egyet ágyban tölthetek el, így következő nap folytatódott az élménygyűjtés. Ennek első mozzanataként reggel személyesen is meggyőződhettem a hatalmas dugókról, amelyek körbeveszik Milanot, főleg hogy rajtunk kívül is tömegek igyekeztek a tengerpartra.

Lido di Jesolo: tulajdonképpen pár sornyi hotel szélesen elterülve a tengerparton, ami mögött kukoricaföld található, újonnan kiegészülve egy élmény- és aquaparkkal.
Egyszer gyerekként már voltam ott, ahhoz képest még több, és még magasabb szálloda nőtt ki a földből, viszont a „nyugati extra Siófok” feeling mit sem változott, aminek a hasonlóságát és csúcspontját a (Petőfi) sétány és a magyar turisták jelentik.

A nyár utolsó hétvégéjét és a vele járó igazi kánikulát kihasználva lubickoltam a tengerben és abban az élményben, amit a régen látott tengerpartozás jelentett.
Néhány csoportkép után összedobtuk a pénzt egy focilabdára, így magyar válogatottat megelőzve focizhattunk egy mediterrán tengerparton. Az apály adta strandfocipályát a dagály vette el, ahogyan egy kiadós eső is el szokta mosni a felcsúti aréna gyepét.  Sebaj, a vizes homok így is eléggé leszedte a bőrt a lábról, meg hát újabb fogásokat kellett kipróbálni az olasz gasztrokínálatból.
A választásom mi más is lehetett volna a tengerparton, mint egy tenger gyümölcsei pizza, amelyik annyira meg volt pakolva kagylóval, hogy több fehérjét tudtam magamba vinni, mint szénhidrátot.
Ez az a pizza, amit Magyarországon még a jóféle olasz éttermekben sem lehet megfelelő minőségben kapni az alapanyag frissességének hiányában. Most azonban kiélveztem minden harapását, sőt még arra is volt gondom, hogy éltem a térítés lehetőségével: több útitársamnak is adtam a tengeri herkentyűkből, akik korábban sosem mertek ilyesmiket kóstolni. Azonban látva az ízek által okozott gyönyört az arcomon, minimális győzködéssel is sikeresen tudtam teríteni a kagylókat az asztaltársaim számára, akiknek nem is okoztam csalódást. (Azt majd a magyarországi mirelit alapanyagból készült hasonló pizzák okoznak majd.)

Az ebéd utáni csemegét a kiváló olasz fagylalt jelentette, ahol éppen németnek hittek engem. (Azon majd egyszer elgondolkozom, hogy miért van az, hogy számtalanszor hisznek mindenféle, nyugati nemzet állampolgárának.)
Az édes életet nem az édes ételek jelentik számomra, ennek ellenére ez a fagylalt mind állagban, mind ízben teljes értékű ételnek lett minősítve akkor és ott általam.

A napozás és úszás kombó után semmi hiányérzetem nem maradt a tengerparttal kapcsolatban. Még a "húdegagyidologdemuszáj" kagylógyűjtés is megtörtént, tetejébe infantilis módon a kagylókból történő névkirakás (egy magyar egyesület neve) is.
Ezt az tudta csak überelni, amikor saját magunkból raktuk ki a MILAN szót, a homokba feküdve.

A nyár lezárása, egyben az ősz elkezdése nem is alakulhatott volna jobban. Olyan hétvége volt, ami pont hozzám illett, mindenféle élmény megvolt benne, egy hétvégébe ennél több mindent nehéz belezsúfolni -, persze újra és újra meg kell próbálni. :-)