A harmadik nap reggelét egy igencsak jól eső szaunázással kezdtük, folytatva a hátizsákos balatoni turista imidzsének ledöntését.

Utána egy kiadós reggeli ( = csoki, sör, Red Bull ) és indulás Keszthely, a múzeumváros.
Ami kimaradt a környéken: Vonyarcvashegyen a Blonder sörfőzde. Korábban voltam ott, így nem fájt miatta a szívem. Egészen jó (de semmi plusz) világos sörük van, egy extrának szintén nem nevezhető, de vállalható, kellemes barna sörük, és ennyi. Továbbá a balatonedericsi Afrika-múzeumot sem néztük meg, de a kultúrahiányunkat bőven pótoltuk a Balaton észak-nyugati sarkában.

Amint éjjel csodával határos módon elmaradt a várva várt kicsit sem várt esőzés, csupán reggel tapasztaltuk, hogy hajnaltájt eshetett valamennyi.
A hátizsákban szerencsére hiába pakoltuk be az eső miatt bekészített váltáscipőt és esőkabátot, illetve a hidegre felkészülve a meleg ruhákat. Mivel a foglalásaink jó előre megvoltak, nem tudtunk már változtatni az időponton, így eléggé elkeserítő volt látni, hogy milyen előrejelzések voltak a kirándulásunkra. Az összes napra égszakadás volt prognosztizálva, még az adott napokon is végig ezt jelezték a különböző oldalak. A koncert előtt is fennállt annak a veszélye, hogy elmarad a VF fellépése, egyfolytában az esemény oldalát néztük.
Ehhez képest a négy nap alatt végig kellemes idő volt, a meleg ruhára is leginkább csak a menetszél miatt volt szükség.

A 4 napos Balatonkör előzményét egy kis Balatonkör utáni beszélgetés jelentette:



Majd Zoli barátom pár héttel későbbi felvetésére a jövő évből idén lett, szeptember 19.-én szombat reggel el is indultunk Kelenföldről.

Péntek este gyülekező a Hősök tere mellett, ahol már távolról öröm volt látni a Milan melegítős, sapkás, zászlós, sálas embereket.
Aki nem szurkolt sohasem egy klubnak sem, az nem tudja, milyen ez az együvé tartozási élmény.
Ebből már kiderülhetett, nekem az AC Milan a kedvenc külföldi klubom, megelőzve a Barcelonát is, amely klubnak a stadionjában és múzeumában már voltam, meccsén még nem. Milan meccsen már voltam; igaz, az csak egy kis „sörmeccs” volt a magyar Ligaválogatott ellen a Puskásban.
Most viszont végre elkezdődött a visszaszámlálás, láthatom végre … hát jó, nem Gattusot, Pirlot, Maldinit, Kakát és Inzaghit, de 11 piros-feketében Milan győzelemért pályára lépő futballistát, és legfőképpen a San Sirot, a világ egyik leghíresebb stadionját!

Életem első alkalma, hogy egyedül repültem, és az első alkalom, hogy nem volt csomagfeladásom.
Így aztán a végletekig egyszerű és gyors a becsekkolási folyamat, ami okán végképp lájkolom ezt a „szórakozási formát”.

A repülőn ülve pedig elkezdhettem gondolkozni, hogy mit is akarok csinálni kint, miket szeretnék megnézni. Előtte nap kinyomtattam azt a kis leírást, amit a booking küldött a városról. Tele – számomra – haszontalan, viszont annál kevesebb lényegi infóval.
Ja, hát igen, az egyik legjobb barátom hatására vízumot váltottam a spontaneitás világába, tehát előzetesen nem terveztem meg az utam részleteit, ellentétben a korábbi szokásaimmal.